| Balanyi Szilárd (énekes, zeneszerző) Balanyi Szilárd (29) hihetetlenül pozitív életszemléletét - a géneken kívül - a vidéki gyerekéveknek köszönheti. Már a gimnáziumban rájött arra, hogy életében a zenéé lesz a főszerep, de semmihez sem ragaszkodott görcsösen. Így hát a "véletlenek" mindig oda sodorták, ahova kellett: 19 évesen került be a Quimby zenekarba, ahol tíz évig zongorázott. 2002-ben az önálló utat választotta és megjelent első szólólemeze, Halmazállapot címmel. Közben egy bölcsész diplomát is szerzett, de ezt sem kötelességből, hanem csak azért, mert kedve volt hozzá.
Igen. Talán a vidéki gyerekek szabadabbak, közvetlenebbek, más élményekben lehet részük. Nekem is rengeteg emlékem kötődik a balatoni hangulathoz. Sokat bicikliztünk a barátaimmal, mindig a szabadban voltunk, és ez szerintem sokszor hiányzik egy városi fiatal életéből. A vidéki élet egy kicsit érzékenyebbé is teszi az embert, ami nem feltétlenül rossz, mert fokozza a fogékonyságot is. Nálam ehhez még hozzá jött, hogy a szüleim burokban neveltek, hiszen egyke voltam. Hiányzott a testvér? Persze. Van ugyan egy idősebb féltestvérem, de nem vele együtt nőttem fel. Az űrt a barátok töltötték ki. Sok mindenkivel jóban voltam és gyakran jöttünk össze "bandázni". Ez főleg akkor teljesedett ki, amikor már a zenével is aktívan foglalkoztam. Hogyan kerültél közel a zenéhez? 6 évesen kezdtem el hegedülni családi indíttatásból, hiszen édesapám is zenész volt. Az általános iskola mellett délutánonként jártam a zeneiskolába, ahol a főtárgyon kívül volt még szolfézs óra, kamarazene, és a nagyzenekari próbák. Ez nem kevés elfoglaltságot jelentett, minden nap este hétkor értem haza. Egy idő után elegem is lett a rengeteg különórából és abbahagytam a hegedülést, de nem fordultam el a zenétől. Beleszerettem a zongorába, és ezzel a hangszerrel kezdtem el komolyabban foglalkozni. Nem sokkal később a gimnáziumban összehoztunk egy zenekart, The Ears néven. Voltak koncertek is? Persze, az első fellépésünk az iskolaudvaron volt. (Apu volt a dobos!) Kölcsönkért hangszereken játszottunk, az én szintetizátorom például - állvány híján - egy iskolapadon volt. Hihetetlenül élveztük az egészet, a zenélést és a hangulatot is. Valóságos rajongótáborunk lett a suliban, sőt a tanárok is az első sorban tomboltak. Gondolom, a lányok is... Hát, igen. Szerettek a lányok. J Fellángoló típus voltam, könnyen belehabarodtam valakibe. Aztán egy másikba, és egy másikba... Szóval inkább a rövidebb, ámde tartalmas kapcsolatok híve voltam. Arra azért mindig ügyeltem, hogy ne bántsam meg őket. Azt hiszem ez sikerült, hiszen sokukkal még ma is tartom a kapcsolatot. Ezek szerint kiélvezted a kamaszévek szépségeit... Igen. A gimit egyébként is imádtam. Hihetetlen élet volt és jó társaság. A tanárok is más szemmel néztek rám, miután láttak zenélni. Onnantól kezdve szinte semmit sem kellett csinálnom, csak a legalapvetőbb dolgokat megtanulni a vizsgákra. Ez viszont még így sem sikerült mindig. Kezdetben ötös tanuló voltam, de ahogy a zene egyre nagyobb szerepet töltött be az életemben, úgy romlott az átlagom is. Ez odáig fajult, hogy negyedik félévkor két tárgyból is megbuktam, aztán a matek érettségim is egyes lett. Ráadásul ezt az eredményt a szüleim előbb tudták meg mint én, mert éppen az énekkarral voltunk egy külföldi fellépésen. A szóbeli érettségi előtt két nappal jöttem haza, de éles eszemnek köszönhetően sikerült bevágnom az összes tételt, úgyhogy simán átmentem. A magatartásoddal is voltak gondok? Nem voltam egy kifejezetten renitens diák, mindig a határokon belül mozogtam. Úgymond: jólnevelt lázadó gyerek voltam. Az igazgatóiba is csak egyszer hívattak be. Ez egy diákelnök választás kapcsán történt, amikor az általunk szerkesztett kampányújságba beraktunk egy viccet, ami nem nagyon tetszett az igazgatónak. Az meg pláne nem, hogy az ő nevét jelöltük meg felelős kiadónak. Ebből aztán óriási botrány lett: betiltották az újságot, kaptunk igazgatói intőt, stb. Viszont másodikak lettünk a választáson... A szüleid biztosan sok ősz hajszálat köszönhetnek neked... Néha kicsit túldramatizálták a dolgot, de alapvetően megértettem az aggódásukat. Egyébként mindig nagyon jó kapcsolatom volt velük, de néha azért előjöttek a sztenderd mondatok: Mi lesz veled így, kisfiam..., stb. Ez főleg az általános iskola és a gimnázium utolsó éveiben lett központi probléma, de mindig túljutottunk ezen a kérdésen. Egyébként egyetlen egyszer vesztem össze édesapámmal igazán. Ez már a gimnázium után volt, amikor Pestre költöztem, és - mivel nem vettek fel a Zeneművészeti Főiskolára - elkezdtem egy két éves vendéglátó sulit. Csakhogy közben bekerültem a Quimby zenekarba is, és az éppen aktuális lemezfelvétel miatt egyszerűen elfelejtettem a vizsgaidőpontokat. Otthon ezt nem mondtam el, a szüleim azt hitték, hogy szorgalmasan járok az órákra. Eltelt egy pár hónap, amíg kiderült, hogy már semmi közöm az iskolához. Na, akkor hatalmas botrány kerekedett. A nagy veszekedés után apuval két hétig nem szóltunk egymáshoz, de aztán rendeződtek a dolgok. Amikor felkerültél Pestre, szinte rögtön elkezdtél a Quimbyvel zenélni. Egy 19 éves füredi fiúnak ez hatalmas ugrás lehetett: önállóság, új környezet, koncertezés... Hogyan birkóztál meg ezekkel? Már eleve a városi élet nagy változást jelentett. Kezdetben nem találtam a helyem, elveszettnek éreztem magam. Pár biztos ponton kívül semmit nem ismertem Budapesten, így mindig eltévedtem. Szóval a vidéken megszerzett magabiztosságot újra fel kellett építenem. Ebben az időben egyébként albérletben laktam a barátaimmal, úgyhogy rengeteget buliztunk. Volt egy pár év, amíg csak sodortak az események, gyakran jártunk borozgatni, néha még kaszinóba is elmentünk. Aztán szép lassan kezdtem leállni, egyre inkább kikristályosodott, hogy mit akarok kezdeni az életemmel, körvonalazódtak a pontos célok, és ez fontosabb lett a bulizásnál. A zene mellett egyébként elkezdtem érdeklődni a média iránt is, így elvégeztem a Szegedi Egyetem kommunikáció szakát. Még pontosan nem tudom, hogy ennek milyen szerepe lesz az életemben, de mindenesetre érdekes dolgokat tanultam és nagyon sok barátot szereztem a suliban. Mikor váltál felnőtté? Igazából akkor kellett először a sarkamra állni, amikor elkezdődött szólókarrierem. A Quimby után sok kritikát kaptam csak azért, mert mást csináltam. Ezeket a negatív energiákat fel kellett dolgoznom, és kitartanom a saját álláspontom mellett. Be kellett bizonyítanom magam előtt is, hogy véghez tudom vinni a terveimet, mert igenis ezt akarom. Ez az időszak egy komoly lépcsőfok volt az életemben, valószínűleg sokat fejlődtem tőle. A magánéletemben pedig természetesen egy szakítás feldolgozása után éreztem az először, hogy eljutottam valahova, és egy kicsit ismét felnőttem. De valahol én mindig gyerek maradok. Szerintem az a legfontosabb, hogy az ember még negyven évesen is meglássa a dolgok humoros oldalát, és ne vegyen semmit túl komolyan. Nem szabad elveszíteni az örömöket, és az sem jó, ha mindent rutinból csinál az ember. Én például még az életritmusomon is mindig próbálok változtatni. Néha éjszakázom, máskor korán fekszem és már hajnalban felkelek. Ha a mostani énedet látnád gyerekként, akkor büszke lennél magadra? Nem tudom. Soha nem vagyok teljesen elégedett. Úgy érzem, hogy mindig lehetne még többet, jobbat kihozni magamból. De azt hiszem, hogy alapvetően a jó irányvonalat megtaláltam, hiszen azt csinálom, amit szeretek. Őszre készül el az új szólólemezem, most ez köti le minden energiámat, de számomra ez nem fáradtság. Azt hiszem, nincs az életemnek olyan része, amit ne élveznék. |