Szilárd halmazállapot után súlytalanság következik a Quimby billentyűsének, Balanyi Szilárdnak a szólókarrierjében, legalábbis is az albumcímek szerint. Pedig a rádióbarát, dzsessz-popos Halmazállapot után két és fél évvel megjelent Súlytalanság sokkal földközelibb, rockossabb elődjénél, szövegeiben komoly témákat is sorakoztat, ráadásul a dalok afféle szolid konceptkeretbe ágyazódtak.

A nemrégiben újraindult Quimby zenekar és Szilárd szólókarrierje pillanatnyilag teljesen párhuzamosan - és teljes gőzzel - halad, ám a Súlytalanság már két éve, az első szólólemez megturnéztatása óta készül. A rádióbarát, határozottan populáris vonal folytatódott, a dalok megszólalása azonban hangsúlyosan eltér az előzőn még kissé útkereső, de leginkább dzsessz-poposnak nevezhető iránytól egy rockosabb, dinamikusabb, erőteljesebb hangzás felé. A produkció zenei része fejlődött, a lemez hangzása energikusabb, érettebb lett, összességében azonban a dalok még most is sokszor csak az ígéretes kategóriában tartják a szerzőt (négy slágeres darabban zenei társszerző, közreműködő volt Pély Barnabás is). Szilárd éneke - bár határozottabb, bátrabb lett az elmúlt években - még mindig sutaságokkal tarkított (néhol hadaró, szótaglenyelő), szövegei pedig továbbra is gyakran ködösek, panelekből építkeznek, döcögnek és néha bizony csúnyán meg is botlanak.

Szilárd azonban ambiciózus szerző, lemeze afféle laza konceptkeretbe ágyazódik, amit az ilyenkor szokásos formai megoldások is megerősítenek (közjáték, visszatérő zenei téma, epilógus, sőt egy játékos feloldó szösszenet az utolsó számot követő hétperces csend után). Dalról dalra visszatérő téma a vágyak és a valóság összeillesztése, a lemez egésze pedig egyfajta metszete a szerelem hullámzásának - pozitív végkicsengéssel. Egy szerelemi kaland komolyra fordulása, könnyed morális tanmesék, örökös elvágyódás, a valósággal és a felnőttkorral való szembenézés, a szerelem vége, majd reményt hozó újraindulása - mindez többnyire jól hangszerelten, kidolgozottan (Jamie Winchester gitáron, a Megasztárból ismert Schmidt Barbara vokalistaként működött közre), a billentyűsök mellett végig azonos hangsúlyú, erőteljes gitárokkal és helyenként igazán eltalált dalokkal (ilyen a Végtelen éj című első klipdal, az előző lemezre emlékeztető A gyermekkornak vége, a táncos alapú Adásszünet és a gitáreffekteket jól váltogató Hidd most el).

7/10