Zongora / Művész

    "A zongorát érezned kell!"

  Nem elég játszani rajta, hallani a hangját, együtt kell vele élned, persze, csak ha komolyak a szándékaid! Olyan, mint bármely más hangszer. Sóhajokat, szelíd felhangokat csak odaadó figyelemmel, kedvességgel és megfelelően adagolt dominanciával csalhat ki belőle az ember. Uralnod kell, különben ő esz meg téged! Engem lenyelt. Méghozzá keresztben! Szóval, érdemes rá odafigyelni és bízni benne, ellenkező esetben, cserben hagy a legváratlanabb pillanatban. Külsejében nagyon ellenállhatatlan és csábító bír lenni; de a hangja! Az maga a mindent magának követelő szörnyeteg. Bársonyos melegséggel szól hozzánk és hatol be fejünk és elménk legkisebb zugaiba, hogy érzelmeinket felkavarva hallgathassuk azokat a dallamokat, melyek anyaméhe az a fekete-fehér billentyűs, sokhúros, galád szerkezet. Könnyedén őrületbe kerget bárkit, aki gyengébb nála és felveszi vele a harcot. Az ilyeneknek jobb, ha megmaradnak a hallgatóság táborában. Nincs abban semmi szégyellni való. Sőt! Időnként talán egyszerűbb és kellemesebb is.

Ám nem csak nekünk kell szeretnünk a zongorát, hanem a szomszédoknak is! Ha nincsenek, akkor nincs más hátra, mint a véget nem érő ujjgyakorlatok és skálák, lelkünket kitéve, eggyé olvadva a billentyűkkel; esetleg az éjszakai félhomályban egy lágyan omló ruhakölteménybe öltözött gyönyörű nő a zongora mellett, pezsgő, és a kedvenc lemezünk. Hiszen holnap is van nap.

 Balanyi Szilárd (Quimby)