Szilárd 1974. október 19-én született Veszprémben, de gyermekkorát már Balatonfüreden töltötte.
6 éves korában édesapjától kapott hegedűjén kezdte el zeneelméleti tanulmányait, énekelt az általános iskola énekkarában, mi több, a suli kamarazenekarának is tagja volt. Miután elvégezte a gimnáziumot, '93-ban Budapestre költözött. A Zeneművészeti Főiskolára háromszor is jelentkezett, de nem vették fel. Szilárd nem roskadt magába, ifj. Rátonyi Róbert tanítványa lett, majd itt talált rá a Quimby zenekar volt szaxofonosa, Molnár Tamás, aki zongoristát keresett a zenekar számára.

Hamarosan megkezdődtek a munkálatok; '95-ben megjelent a Jerycan Dance, '96-ban a Majom-tangó, '97-ben a Diligramm, '99-ben az Ékszerelmére, majd 2001-ben a Morzsák és szilánkok. Eközben egyéb felkéréseknek is eleget tett, így többek között vokálozott és zongorázott a Heaven Street Seven 1998-as Budapest Dolls c. lemezén is, majd a 2000-ben megjelent Cukor c. nagylemezen is énekelt egy keveset.

A 2000-es év meghatározó volt az életében, mivel ekkor fogantak önálló lemezének gondolatai. A kép már összeállt a fejében, csak megvalósításra várt. Demo felvételeinek elkészítésében sokan segítették, így hamarosan elkészült a Szilárd - Halmazállapot zenei anyaga. Mivel a nagyobb hanglemezkiadók nem láttak benne fantáziát, így stagnálni látszott a dolog. De nem sokáig, ugyanis akadt egy ember, Dorozsmai Péter, aki úgy érezte, érdemes foglalkozni a produkcióval.

2002. januárjában a TOM-TOM Stúdióban elkezdődtek a felvételek, a zenei producer a már sokak által ismert Jamie Winchester volt.
Közben elkészült az új Quimby lemez, a Káosz amigos, amelynek zenei rendezését is Szilárd vállalta magára, ezenkívül közreműködött a First Session debütáló lemezén (Rest In Beats) is.
Tavaly nyáron 15 zenész közreműködésével rögzítették a dalokat, az album elnyerte végleges formáját, majd októberben megjelent.

- A lemez megjelenése óta, túl a negyedik hónapon, hogy érzed magad?
- Köszönöm jól. Elégedett vagyok a lemezzel, annak ellenére, hogy sokan szomorúságot vélnek kihallani belőle.
- És nem így van?
- Nem egészen, mert szerintem maga az album nem lett szomorú, inkább csak pár dal, ami az akkori hangulatomat tükrözi. De alapvetően nem szomorú a lemez.
- Mondjuk úgy, hogy melankolikus?
- Talán, de a legkifejezőbb mégis csak az lenne, hogy szemlélődő vagy merengő. Valamint realista, mert valóban az akkori hangulatváltozásaimnak a lenyomata. Nem volt túl boldog az elmúlt évem a magánéletemet illetően, ennyi. De hát ilyen mindenkivel történik. Úgyhogy maximum ez érezhető a lemezen.
- Nagy törés lehetett az életedben, ha lemezre ihletett.
- Igen, de ez egy másik történet. Vége lett egy hosszú kapcsolatomnak, ami nekem nagyon sokat jelentett, és nehezen tudtam túltenni magam rajta.

- Régen lett vége?
- Régen? Relatív. Valamivel több mint egy éve. Még hatással van rám, de azért magamra találtam. Csak tudod, nehéz azt kezelni, ha az egyik ember mást szeretne, mint a másik.
- Gondolom nem tőled függ.
- Hát nem --- de a nehezén már túltettem magam.
- "Keljfeljancsi" vagy?
- Aha. Nagyon erősen dolgozik bennem a túlélési ösztön, az, hogy igenis megmutatom a közönségnek, hogy élek és virulok. Végtére is megjelent egy lemezem, amiért felelősséggel tartozom, nem hagyhatom el magam, valahogyan ki kell állnom a színpadra. Mert míg volt a Quimby, a figyelem eloszlott. Mivel nem "egyemberes" volt a produkció, a közönség a zenekarra fókuszált. De most magam vagyok. És, hogy őszinte legyek, annak ellenére, hogy erősnek érzem magam, néha be vagyok tojva, ha ki kell állnom a színpadra. Mert úgy érzem, hogy most rengetegen figyelnek rám, és annyi mindent várnak el tőlem, hogy egyszerűen mire odakerülök, hogy kiálljak a színpadra, begubózva szemlélődöm, "na most mit is kellene csinálnom, hogy minden klappoljon?". Jó lenne ezt levetkőzni valahogyan.
- Nem félsz attól, hogy meg fogod bánni ezt a lemezt? Hogy ami érzés a tiéd volt, most mindenkié. Hogy ami volt, elmúlt, de a lemezen tovább él.
- Nem, mert lesz következő lemez, amiről már most tudom, hogy más lesz. De egyébként nekem nincs bajom ezzel az albummal, vállalom ahogy van, hiszen az akkori hangulatomról egy őszinte képet ad.
- Az előbb úgy fogalmaztál, hogy "míg volt a Quimby ---". Már nincs?
- Amint az észrevehető, az utóbbi időben a zenekar ritkította a fellépéseit. Egyrészt az énekes, Tibor egészségügyi problémája miatt, másrészt talán azért, mert belefáradtunk. Úgy érzem, hogy már nincs meg az az egység a zenekaron belül, ami éveken keresztül megvolt. Így meg nem érdemes csinálni. Nem szűnik meg a Quimby, csak eltűnik egy időre, majd idővel újra felbukkan.
- Szóval pihenőt fújtok. Mivel töltöd a napjaidat, ha éppen nem a szólólemezeddel foglalkozol?
- Mint a legtöbb ember, én is tévét nézek, olvasok, bulizom, jókat eszem és alszom, ja és egy éve járok gyúrni.
- Na, mi történt?
- Azért kezdtem gyúrni, mert egyrészt a nagy mozgásigényemet ki kellett elégíteni, másrészt a konditerem a lakásomtól egy sarokra van, harmadrészt pedig 15 kg-ot lefogytam, ami ebből a súlyból sok. Akkor határoztam el magam, amikor megelégeltem a kínlódást.
- A kapcsolat miatt fogytál?
- Igen.
- Tudnál még sírni a lány miatt?
- Biztos. De nem vagyok sírós. Amennyire az voltam gyereknek, most annyira nem vagyok. Viszont a gombóc mindig ott van a torkomban, de nem sírok.
- Nem tudsz, vagy nem akarsz?
- Nem akarok. Most miért sírjak? Milyen már, hogy ott ülök és bömbölök?
- Szégyen?
- Nem, csak nem érzek rá késztetést.

- Szilárd vagy?
- Inkább optimista. El tudok keseredni dolgokon, de viszonylag hamar túlteszem magam rajtuk. Nyilván az én életemnek is vannak fájó pontjai, de az érzéseimet nem nagyon mutatom ki. Már nem egy barátnőm panaszkodott arra, hogy iszonyatosan nehezen nyílok meg, nehéz hozzám közel férkőzni. Talán, mert nagyon zárkózott vagyok.
- Azért egy kiskaput nyitva hagysz?
- Meg vannak azok az emberek, akiknek igen.
- Ez gyerekkorodba gyökerezik, vagy csalódások értek?
- Értek csalódások, de én egyszerűen ilyennek születtem. Gyárilag vagyok ilyen. Már gyereknek is elég érzékeny meg sírós voltam. Főleg, ha szerepeltetni akartak. Na akkor, se kép se hang, csak pityergés volt.
- Milyen vagy ha örülsz?
- Bolond.
- 5 cm-rel a föld fölött?
- Igen.
- A végletek embere vagy?
- Most már nem annyira. Tudok örülni, csak nem hagyom elfelejteni azt, hogy ez nem mindig lesz így.
- De miért?
- Nem tudom. Belémégett egy olyan dolog, hogy óvatosan kell örülni, mert bármi jöhet holnap, ami agyonvágja ezt az egészet. De tudok örülni, csak mondom, mindig ott motoszkál a kisördög, hogy figyeljek.
- Hagyd el azt a kisördögöt!
- De nem olyan a világ.
- Nem lenne jobb az adott pillanatot teljesen megélni?
- De, de nem megy.
- Szeretsz beszélgetni?
- A hangulattól függ, meg attól, hogy milyen a másik.
- - Idegenekkel?
- Túlzottan nem, de volt már rá példa. 4 évvel ezelőtt Balatonfüred és Budapest között egy buszon összefutottam egy lánnyal. A beszélgetés során kiderült, hogy megy ki Monaco-ba dolgozni. Mondtam, hogy kimennék én is, nem lehetne-e? Mire ő "de igen", aztán ősszel már ott is voltam.
- Nem mondod! És mit csináltál kint?
- Semmit. Lógattam a lábam, meg mászkáltam.
- Mennyi ideig?
- 2 hétig.
- Gyakran csinálsz ilyet?
- Nem jellemző, hangulattól függ. De céltalanul nem bolyongok, tudnom kell, hogy hová vezet az út.
- És általában tudod?
- Igen, vagy legalábbis remélem.

Hajdu Klementina (Dunatext - Popland M.) 06-20/431-14-93