Szilárd Halmazállapot

Nehéz dolga van a szerencsétlen tárcaírónak, amikor kezébe veszi a Szilárd Halmazállapot fedőnevű demót, a Quimbyből ismerőssé lett Balanyi Szilárd önálló albumát.

A közreműködő zenészi gárda már önmagában is érdekessé teszi a dolgot: Varga Livius, Mikuli Ferenc és Gerdesits Ferenc a Quimbyből, Farkas Zoltán a Pál Utcai Fiúkból és Ganxta Zolee kísérőzenekarából, Mezei András és Szántó Gábor az Üllői Úti Fuckból, Lecsó és Turjánszky György a PUF-ból, Németh Robi a Heaven Street 7-ből, Varga Laca a Hiperkarmából, Bacsa Gyula a Thaifunból - és még sokan mások, ahogy mondani szokás.
Meghallgatva nekem valamiért a nyolcvanas évek alternatív zenéi ugrottak be, főleg a Pál Utcai Fiúk egyes dalai, talán a szomorú, melankolikus hangulat miatt. A lemezen ugyanis csak lassú és befordulós számok váltakoznak, ami esős novemberi vasárnapok jól befűtött lakásaiba száműzi a közönséget, opcionálisan megdobva még egy kiadós szerelmi bánattal. Persze ez egyáltalán nem baj, hangulat kérdése az egész, a számok pedig harmónikusan épülnek fel; nyugis, pontos hangszertémákkal, mellőzve a sokkoló ötleteket. Így lehet, hogy harmadik-negyedik hallgatásra már megnyugtatóan ismerősként bukkannak fel az egyes dalok - és épp így lehet, hogy a dolog nem is igen fejlődik tovább: ahhoz több egyéni íz kellene.
A szövegekkel már inkább lehetnek problémáink; a kíméletlen őszinteség teljesen rendjén van, a mélyenszántónak szánt szövegek viszont néhol jókora közhelyekké pukkannak - a túl sok kimondása annak rendje és módja szerint túl kevésbe csap át.
Mindent összevéve a szándék nemes, a végeredmény vegyes: egy múló divathóbortoknak abszolút ellenálló, a pop és a rock határán mozgó, a zene szeretetével átitatott anyagra van kilátásunk a boltok polcain, ha... Ha kis hazánkban akad olyan piaci rés, ahová ez a fajta zene belefér. Nekem kétségeim vannak.